kikapcsolódás, lazítás a jelenben.

Férfi a létrán:

                                                                                                                         vissza

Tapétázás!  Parkettázás!
Ez aztán a jó buli! Már vagy fél éve – amikor is akciósan jutottunk hozzá – kerülgetjük a szobában a tekercseket, meg a parkettát, és lám, eljött a nyári szabi, és lehet dolgozni rajta!

Ki akarna nyaralni, ha tapétázhat is! Tudom, tudom, egy nő, csak segít a férfinak, az apróságokban, ez majdnem nyaralás! Valóban alig kell valamit csinálnia egy nőnek, a férfimunkában. Épp, csak végigjárni 25 üzletet, mire megtaláljuk, a legolcsóbbat, és a mindkettőnk ízlésének megfelelőt! A cipelésben is csak segíteni kell, nem az egész parkettacsomagot egyszerre, egyedül! Á, minden tehernek az egyik végét kell csak tartani, a másikra ott a férfi! Egy két nap és hipp-hopp, kész is… az előkészület! Lehet is szétrámolni a berendezést, felállítani a kenőbakot a szobába, és önszorgalomból még beteszek a mosógépbe is egy adagot…Aztán, csak kimérni, szabni a tapétát, és beragasztózni, összehajtogatni, és a férfi kezébe helyezni, hogy ő odafönt a létrán könnyebben illeszthesse a helyére! Semmi nagy megerőltetés, csak tartani amíg ő illeszti, simogatja, hengereli… és tartani, türelemmel.

Csak egyszer- kétszer kell lefejteni, és újrakezdeni, és nem túl sokszor csapódik a fejemre ragasztóstul. És illeszti, simítja, felszedi, hengereli, simogatja, hengereli. És simítja… simítja… simítja…és miután az idő, nincs tekintettel senki egyéni tempójára, rohan, hogy megszárítsa a ragacsot a még le nem ragasztott részeken, pedig a férfi,még a falat is beragasztózta előtte. Alig okoz gondot, hogy zsibbadnak a karjaim, miközben még mindig türelemmel tartom a tapéta alját mozdulatlanul, hogy a férfi segítségére legyek. Néha a hajam is a falhoz ragad, hurrá, legalább tartást ad neki a ragasztó. Mikor már nem kell fognom a tapéta közepét, de ő még illesztgeti lejjebb is, simogatja hengereli, lazításképpen kiteregetem a ruhákat az erkélyen.. Mire megszületik a tökéletes csík felragasztása, már segíthetek is a következő csík kenésével, hajtogatásával, és a kezére dolgozással.

Mit kellene folyton nyafogni, hogy 40 fok van, és szakad rólam a víz, mindenki így van ezzel! A banyakórért meg csak hálás lehetek, azt jelenti már nem halok meg fiatalon! Oda se figyelek, hogy leszakad a derekam, míg az ecsettel végig kenem, miután a földön négykézláb vagy guggolva kimértük, kiszabtuk.(Ez jelentéktelen mindenkinek, aki 60 kg alatt van, csak a hozzám hasonló alkatúak tudják miről beszélek.)

Közben pihenőt kell tartani, hisz a férfi is csak ember!

Addig gyorsan bevásárolok, és megfőzöm az ebédet pihenésképpen.

Néhány óra, és a férfi felpattan a létrára, és én újra kenem a csíkot, hajtogatok, és bújok a létra és a fal közé, hogy szakavatottan a kezébe helyezzem. Az első nap máris felkerült vagy négy csík, juhéj! És csak ezt ismételni napokig, és más dolgom nincs, mint a keze alá dolgozni. A mindennapi reggeli, ebéd, vacsora készítése, a suvickolás és a pakolás, hogy éjszaka az ágyhoz hozzáférjek, az a nyaraláshoz tartozik…! Mit aggódjak, hogy úgy néz ki a lakás hetekig, mint egy raktár? Hogy minden ragasztós, és nedves, és semmit se találok? Erőt veszek magamon, mikor időről időre megszólal a férfi telefonja, és percekig tartjuk a félkész munkát a kezünkben, hiszen csak szabadságon van, és csak tapétázunk, közben muszáj munkaügyben tárgyalnia!  Nincs jelentősége, hogy néhányszor a férfi kemény fejébe ütközik a saját elképzelésem a tempóról, az időről, vagy a stílusról. Na meg az első napok perfekcionalista hozzáállásáról, ami a hét második felére szánalmas erőltetett menetté görcsösül.

                                                                                                                      

Csak ne zsibbadna a bal karom!

Ha jobban belegondolok, ez a zsibbadás, már a munka elkezdése előtt elkezdődött. Ja stimmel!  Most csak izomlázam van a csúsz-másztól, a zsibbadás  a félelemtől van, hiszen a

tudatalattim pontosan emlékszik a 30 év alatt végzett összes hurcolkodásra, tapétázásra, és parkettázásra, és tiltakozik a megterhelés ellen, amit mindannyiszor átélt.

„Ejnye már! Ez csak egy előszoba! Most nem kell szekrényeket, bútorokat cipelned, mígnem úgy érzed megszakadsz a magad százötvenöt centijével, és nem kell háromszor annyi tapétát mérni-vágni kenni-tartani a férfi keze alá. Hogy miután elkönyvelte, hogy ő felújította a szobákat, egy hétig agyongyötörve próbáld magad kipihenni, meggyógyítani a húzódásokat, hematómákat, az idegbajt, és minden diszfunkciót, ami a megerőltetéstől előjött, mialatt egy kicsit segítettél a férfinak a munkájában!”

Ez csak egy előszoba! Az utolsó előtti helyiség amit másodszor csomagolunk át!

Már csak a konyha marad, de azért nem aggódom, 20 év alatt jutottunk el az előszobáig, szerencsére a konyhafelújítást ilyen tempó mellett valószínűleg már nem érem meg!

Nos ne nagyon sírjon a szám, hiszen örülnöm kell annak is, hogy vannak falaink, amiket felöltöztethetünk, és otthonunk, amiért meghozhatjuk ezeket az áldozatokat, a saját örömünkre. És akinek lakása, és munkája sincs…? Akiket megöl a törlesztő részlet? És a recesszió? Nekem többnyire azokhoz kell viszonyítanom magam, akik rosszabb helyzetben vannak nálunk, vagy a „mindenki így csinálja, teneked is így kell” hozzáálláshoz, ez az általános hozzáállás.

          De miután a gondolataim szabadok, azt soha senki nem igázhatja le, titokban szoktam ám olyan nőkre is gondolni, akiknek nem kell mindig mindent saját kezűleg csinálni, vagy kivárni, amig a férfinak lesz ideje valamit megjavítani, megszerelni, felújítani. És mégis elmehet nyaralni.  Vagy olyanokra, akiknek – ellentétben velünk -  nem kell kivárnia, hogy összegyűljön a pénz,  hogy megvehessenek valamit - bútor, háztartási eszköz, fogorvos, nyaralás - mert mi hitelt soha semmilyen körülmények között soha nem veszünk fel! 

Titokban elképzelem, hogy mi is szerelőt hívunk, egy jelenleg szükségessé vált, néhány órás munkáért, és nem kell éveket várnom, hogy aztán napokig eltartson a házibarkács. Színes álmaim vannak arról is, hogy minőségi anyagból, felszerelésből, szakemberek dolgoznak, például azon, hogy ötven éves korom után végre legyen egy tiszta, korszerű, praktikus konyhám, és végre egyszer nem a 23 éves, lelakott és lepusztult bútorok, és eszközök környezetében főzök a pici konyhámban, persze ma már csak egyszer naponta.

Szeretném hinni, hogy nem én vagyok a telhetetlen azért, mert úgy gondolom, hogy egy konyhát nem csak azért kell felújítani, mert leégett, vagy esetleg az évek alatt atomjaira bomlott, és összedőlt.

És látom magam előtt, hogy asztalhoz tudunk ülni a konyhában, akár négyen is, és nem kéne előtte átrendezni, és egy napig takarítani, hogy a kopottsága miatt ne tűnjön nagyon koszosnak, és szánalmasnak.

Szégyenkezve, de vágyakozva gondolok olyan nőkre, akikre úgy gondol egy férfi, hogy az ő asszonya ne emeljen se fiatalon se ötven évesen szekrényeket, ne végezzen férfimunkát, ne dolgozzon, mint egy vagonrakodó teve. A nő fizikailag nem erre született. Bár természetesen meg tudja tenni!  És ha már évtizedekig  nagy háztartást vezet, legyen egy rendes konyhája. Ne röhögjetek ki, ilyen tényleg nem létezik?

Álom luxuskivitelben!  

                                                                                                                   

   Hát persze, természetesen én magam nem teremtettem meg, hogy az igényeim, elképzeléseim megvalósíthatóak legyenek az életemben. Ezt kell mondani, így helyes gondolkodni, a tényekkel nem szokás törődni ,csak a felületes, jól hangzó féligazságokkal. Na meg a csordával, sorba állni az emancipációért ! Ma ez a menő! Én ugyan sose álltam sorba érte, én nem is tartom természetesnek, hogy mindenki szembe akar menni az istenadta nemi szerepeivel. Én a női feladataimmal, és sajátosságaimmal( beleértve az alkalmazkodás művészetét), kötelességeimmel és képességeimmel, és minden női munkával ami testi lelki- alkatomnak megfelelő  maradéktalanul hozzájárulok a család , és a társadalom mindennapjaihoz. Nem látom be miért kéne akarnom, a férfiak testi- lelki alkatának megfelelő munkát, feladatot ellátni. Na de az álmodozásnak pillanatnyilag véget kell vetnem, mert most jön a finis a ragasztgatásban…!

   Nos, miután egy hét elteltével gyönyörűre csomagoltuk az előszobát, olyan boldog vagyok, hogy minden fájdalom, és idegbaj elmúlt. Tapasztalatból mondom, egyetértek azzal, hogy amibe nem pusztulsz bele az megerősít! Istenem, milyen hálás is vagyok, hogy van otthonom, és erőm, amivel hozzájárultam, hogy szép, tiszta lett az előszoba! És már nem zsibbad a bal karom , nem kaptam szívrohamot se! Úgy érzem, már okafogyottá vált mindaz, amit fentebb kiírtam magamból, a pillanatnyi érzések hevében. Már azt is tudom, hogy nem üt meg a guta, amikor majd azt hallom, hogy a férjem azt mondja valakinek: …amikor én másodszor tapétáztam ki az előszobát, akkor raktam először oda parkettát  is…
Ez a férfi dicsősége…!
De végül is....nélküle nekem se ment volna egyedül...!

    Mindig is bennem volt ez az ambivalencia, időnként anakronisztikus vagyok, időnként deviáns, az egyensúlyt megteremteni a kettő között, nagyon érdekes kihívás.

Nem hangsúlyozom többször, de megtiszteltetés, hogy végig olvastad ezt az írást, köszönöm! 

Most pedig parkettára fel!!!!!!!!!